Egymást állatnak titulálni évezredes szokás – nem Orbán meg Lázár kezdte, hanem Szent Jeromos

„Az ebben a kötetben közreadott hét vitairata ezt a szigorú, kérlelhetetlen, fölényesen tudós és sokszor sértésektől és személyeskedésektől sem ódzkodó arcát mutatják. Bizonyos részek hangnemük miatt alighanem megütközést keltenek a mai olvasóban.” S milyen kreatív nyelvi fordulatok ezek?

„Csaholó kutyáim”,; „inkább teknősként mászol, mint jársz”; „acsargó kutyák”; „te, emberek legostobábbja”; „ugyanazzal a pofával marcangolsz engem is”; „ékes ugatásod”; „ezeknek a veszett kutyáknak micsoda őrülete ez?”; „sok szörny született a földkerekségen (…), ám egyszer csak föltűnt Vigilantius”; „ó, te ostoba tökfej”; „ó, te világ végére száműzendő szörny!”; „kígyó nyelveddel és vad harapásiddal”; „megbokrosodott lovak”. Talán egyelőre ennyi elég lesz.

Az idézett szerző nem valamely reneszánsz verselőnk és ékesszólónk, habár egyébként 

Az idézett szerző egy szent, mégpedig Szent Jeromos (349-420), a fordítók védőszentje, akinek a Biblia sztenderd latin fordítását, a Vulgatát köszönhetjük – ezen alapszik a katolikusoknál ma hivatalos Neovulgáta. Mi több, Jeromos egyháztanító, amely címet csak néhány kiemelkedő teológus kapta meg (összesen 37). Jeromos Dalmatiában, állítólag a mai Csáktornya környékén született, és Betlehemben hunyt el. Kiterjedt levelezést folytatott, Az igaz hit védelmében címmel összegyűjtött vitairataiban és leveleiben pedig rendszerint olyan nyelvezetet használ ellenfeleivel szemben, amelyen a jámborabb olvasók könnyedén megrökönyödhetnének, és simán beillenének az állítólag rossz állapotban lévő kortárs magyar közbeszédbe. 

Jeromos minden mai mérce szerint nem politikus, hanem értelmiségi volt. Azaz tőle cizelláltabb nyelvezetet várunk el, mint a politikusoktól, vagy akár sportolóktól és másoktól. Sőt mi több: pap volt, akiktől még az értelmiségieknél is jámborabb és cizelláltabb nyelvezetet várunk el. Ehhez képest például 

Mindez arról jutott eszembe, hogy megint azon lamentálunk, hogy mennyire leromlott a magyar közbeszéd színvonala (harminc éve is ezen lamentáltunk). Az apropó az, hogy Orbán Viktor poloskának nevezte Magyar Pétert, Lázár János megeresztett egy kullancsozást, Sulyok Tamás köztársasági elnököt pedig „szatyor fingnak” titulálták. Kocsis Máté arra is emlékeztetett, hogy korábban Orbán Viktor le lett patkányozva. Baloldali értemiségiek pedig amúgy rendszerint lebirkázzák a magyar népet. Hétköznapi párbeszédekben hangzik el, hogy „nem lehetsz ekkora marha”, „hogy lehetsz ekkora ökör”, „egy utolsó féreg vagy”. Nem szép, persze. De.

Ma a közbeszéd színvonaltalanságán való merengés eme megjegyzések okán rendszerint a „dehumanizálás” miatti kesergésbe torkollik. Bármilyen állatnak titulálni ugyanis valakit dehumanizálás, azaz embertelenítés, embermentesítés, emberi mivolttól való megfosztás, állatnak nézés. Pár éve elég nagy divat a dehumanizálás emlegetése, mint ami a kapudrog az erőszakhoz, ugyanis a dehumanizálás a másik ember ember mivoltától való megfosztásának első lépése, utána már a dehumanizáló szemében a dehumanizált az nem ember, és így el lehet taposni (ha bogárnak lett titulálva), le lehet lőni, le lehet vágni (ha nagyvadnak, háziállatnak lett titulálva). Így aztán már a jogszolgáltatásban is tényező a dehumanizáció.

Pedig, az a tippem, hogy kissé túl van gondolva ez a kérdés. Aki lemarházza a másikat, az ugyanis nyilván nem gondolja, hogy a másik szó szerint marha, és ne lenne ember. S vonatkozik ez minden más állatnak való titulálásra is. A poloskázás analógia volt, a miniszterelnök mondhatott volna „lehallgatókészüléket” is (bár kétségtelen, a lehallgatókészülék sem ember). 

„Dehumanizáló narratívái” ellenére még szentté is avatták, és az ő Szentírás-fordítása a sztenderd! Csak hát – volt egy vérmérséklete.

Szóval amikor valamilyen állatnak tituláljuk a másikat akár mérgünkben, akár analógiás megfontolások következtében, pusztán csak valami csúnyát akarunk rá mondani. Nem kell emögé többet látni.

Ez a dehumanizációs magyarázat más miatt is problémás. Ha a kortárs emberképet nézzük, akkor ugyanis – körülbelül a kereszténység vagy épp a Roger Scruton által a témában megvédelmezett klasszikus filozófiai iskolák kivételével (On Human Nature) – egy olyan emberkép rajzolódik ki, ami valójában nem tartja az embert többnek egy kiemelkedő állatnál. 

Mégis elidegeníthetetlen emberi méltóságot, belső értéket és emberi jogokat követelünk ennek a „szerencsés majomnak”. De ha az ember állatként, majomként értelmezi magát, akkor miért is járnak neki szentként értelmezett emberi jogok? És ha nem minőségileg, csak mennyiségileg különbözünk a többi állattól, à la Peter Singer, akkor mi a baj az „állatozással”? Vagy a kutyázás, marházás, poloskázás, kullancsozás, patkányozás helytelen, de majmozni lehet, mert az főemlős, és közelebb van hozzánk? 

S a helyzet az, hogy a modernitás materializmusa és a világot mechanisztikusan felfogó filozófiája pont hogy nem alapozza meg az ember középpontba helyezését (az a reneszánsz volt), sem a felmagasztalását, sem az emberi jogokat, sem az emberi méltóságot. Sokkal inkább aláássa azt, ugyanis – minden tisztes erőfeszítés ellenére – ilyen alapon nem lehet megvédeni az ember ember mivoltát.  Próbálkoztak, de nem sikerült. Ezen felfogások szükségszerű logikai végpontja – mint azt Edward Feser is kimutatja (pl itt és itt) – az ember dekonstrukciója. Azaz az ember nem pusztán egy állat lesz a sok közül, hanem még az állat és az ember kategóriáját is felbomlasztjuk (Rémi Brague túl optimista volt).

Szóval erős disszonanciát érzek: 

Ehhez képest egymás akár közszereplők általi állatnak titulálása, „dehumanizálása” semmi. Mondanám, hogy tünet, de ez nem igaz, mert eme „hagyomány” akár Szent Jeromosig visszavezethető. Ő is „állatozott”, de tudta, mi az ember; mi siránkozunk az állatozás miatt, de nem tudjuk, mi az ember, sőt vígan asszisztálunk az ember, azaz saját magunk lebontásához. Szent Jeromos cifrábbakat mondott, mint mi, vagy ugyanolyan cifrákat; mi viszont cifrábbakat gondolunk magunkról. Vajon melyik a jobb?

Illusztráció: Caravaggio: Szent Jeromos (kb. 1606)